„A zenekar sajátosságaiból. Egy erős fúvósegyüttes áll szemben tíz első hegedűvel (és az ennek megfelelő további vonósokkal). Ez a német értelmezés szerint igen gyenge apparátus értelmet nyert azzal, amit a magyarok a muzsikáláson értenek. A húrok annyira intenzíven hangzottak, a legkisebb részletekig olyan fegyelmezettek, hogy teljesen egyensúlyban voltak a fúvósokkal. Messzire kell visszamenni, ha egy ilyen telt vonóshangzásra akar az ember visszaemlékezni, amit valaha Frankfurtban hallott.
Hasonló dolgok figyelhetők meg a fúvósokon. A fuvolákon, klarinétokon, fagottokon, kürtökön és a harsonákon széles, nyílt hang szól – a trombitásoknak szűk építésű, romantikus stílusú hangszereik vannak. Ez bármely másik zenekarban törést okozna, de a magyarok a hangszerapparátus törései ellenére egységet hoznak létre, aminek az az előnye, hogy néhány lehetőséggel gazdagodik. Egyszer különösen helyt kellett állniuk: amikor a „Ruralia” negyedik részében a trombiták pár taktuson keresztül szordínóval játszottak. Egyáltalán ez a mű a legszebb benyomásokat keltette, ami éppúgy a zeneszerző, mint az előadók érdeme. A szólóhegedű hallatlanul feszültségteljes hangja, a három klarinétállás együtthangzása, a brácsa intenzitása, az ütőhangszerek ős-muzikális kezelése, a hárfa még a legszélsőbb magasságokban is puha, a teret betöltő hangja – ezek mind csak mozdulatlan, néma csodálatot válthatnak ki, akárcsak a még legkényesebb technikai fordulatoknál is hajlékony klarinétok, amelyek a Galántai táncokban különleges sikerben sütkérezhettek, vagy a nagy- és kisfuvola hangjának kiműveltsége, az első kürt szép biztonsága, a fagott minden tartózkodása mellett érezhető tisztasága, az oboa szellemes frazeálása és a harsona puha hangzása.”