„A tragikum az Erkel egyéniségében volt. A test és lélek szüntelen küzdelme volt egész élete és míg a benne lakozó zseni űzte, hajtotta, csöndes temperamentuma, nyugodt vére, kényelmességre való hajlandósága béklyóba verte. Dirigensi varázspálczáját maga előtt egész kis körben forgatta. Szemével, bal kezével, fejével adta folyton a jeleket, hol az egyes hangszereknek, hol a színpadra, és ezért bíztak benne, szerették őt és becsülték minden őszintesége mellett, amellyel gyakran kíméletlenül mondta meg véleményét és rombolta le sokaknak beteges, hiú képzelődését. […] És a munkát meg a dicsőséget úgy osztotta meg, hogy magának a munkát tartva meg, a dicsőséget szívesen átengedte másnak, kivált akkor, ha a dicsőség kényelmetlenséggel is járt.”