Brahms kritika

Brahms újbóli fellépéséről ismét beszámolót jelentetett meg a Fővárosi Lapok : “A filharmóniai hangverseny, az első az új saisonban, akkora közönséget vonzott a redout nagy és kis termébe, a milyen a nagy zene-ünnepélyek alkalmával szokott itt összegyűlni. Feltűnt azonban, hogy a főrangú világ alig volt képviselve s a nagy hangver;senyek rendes látogatói (egy részök a delegáción van elfoglalva) ezúttal szintén távol maradtak. Érdekkel nézett azonban a közönség két vendéget: Hanslick Edét és Billroth tanárt, kik Brahms-szal jöttek le Bécsbol, hogy e hangversenyt végig hallgasság. A műsor, melynek egyes számait tegnapi tárcánk bőven méltányolta, a Cherubini hatásos s a szenvedély igaz festése által megkapó »Medea«-nyitánya kivételével csupa Brakms-féle szerzeményekből állt s ezek előadásának az kölcsönzött nagyobb érdeket, hogy szerzőjük személyesen közremuködött. A B-dur zongora-hangverseny (e még kéziratban levo mű) magasan szárnyaló szinfonikus zenei gondolatok sorozata, melyben a zongora részt maga Brahms játszta. Midőn megjelent a zenekar előtt, hogy leüljön hangszeréhez: szünni nem akaró tapsviharral üdvözölte a közönség s e lelkesedés minden egyes tétel után ismétlodött. Az erősen működő zenekar mellett a zongora kiemelkedő hangjai nehezen érvényesülnek s a mester valódi bravourt fejtett ki, hogy a vezérszerepet megtartsa. Különösen a második rész allegrójában csillogtatta játékát. A harmadik számnál helyet cserélt Erkel Sándorral s átvette a karmesteri pálcát. Brahms, mint zenekar vezénylő érdekes alak. Izgatott, gyakran túl élénk mozdulataival, melyekkel az előadott mű minden kis részletét kiséri: folytonos feszültségben tartja a hallgatóságot s a figyelmet egy percig sem engedi lelohadni. Pedig a közönséget nem is veszi figyelembe: lemond ama féludvariasságról is, hogy csak félig fordítson hátat neki, hanem egészen a zenekarnak adja át magát, csak ezt látja, erre figyel s e fölött kíván uralkodni. S a vezénylő bot bűvös pálcává lesz kezében, mellyel csodás hangok forrását fakasztja. Az akadémiai ünnepi-nyitány: negédes diák-dal változataival derült hangulatot támasztott a közönségben, a finálé himnusszerű komolysága pedig elragadó volt. Az est koronáját azonban a C-moll szinfonia képezte, melyet a nyitánynyal együtt először hallott a fővárosi közönség. Különösen a scherzo-szerű harmadik rész idézett elő nagy hatást s a záradék magasztos, fenségesen csapkodó hangjai mélyen megindítottak minden kedélyt. Külső jelenség, de jellemző, hogy a tegnapi filharmóniai hangverseny az utolsó akkord elhangzása előtt senki sem hagyta el a termet.”