Brahms kritika

Brahms újbóli fellépéséről ismét beszámolót jelentetett meg a Fővárosi Lapok : „A filharmóniai hangverseny, az első az új saisonban, akkora közönséget vonzott a redout nagy és kis termébe, amilyen a nagy zene-ünnepélyek alkalmával szokott itt összegyűlni. Feltűnt azonban, hogy a főrangú világ alig volt képviselve s a nagy hangversenyek rendes látogatói (egy részük a delegáción van elfoglalva) ezúttal szintén távol maradtak. Érdekkel nézett azonban a közönség két vendéget: Hanslick Edét [Eduard Haslick] és Billroth tanárt [Theodor Billroth], kik Brahms-szal jöttek le Bécsből, hogy e hangversenyt végighallgassák. A műsor, melynek egyes számait tegnapi tárcánk bőven méltányolta, a Cherubini hatásos, s a szenvedély igaz festése által megkapó »Medea«-nyitánya kivételével csupa Brahms-féle szerzeményekből állt, s ezek előadásának az kölcsönzött nagyobb érdeket, hogy szerzőjük személyesen közreműködött. A B-dúr zongora-hangverseny (e még kéziratban levő mű) magasan szárnyaló szimfonikus zenei gondolatok sorozata, melyben a zongora részt maga Brahms játszotta. Midőn megjelent a zenekar előtt, hogy leüljön hangszeréhez: szűnni nem akaró tapsviharral üdvözölte a közönség, s e lelkesedés minden egyes tétel után ismétlődött. Az erősen működő zenekar mellett a zongora kiemelkedő hangjai nehezen érvényesülnek s a mester valódi bravourt fejtett ki, hogy a vezérszerepet megtartsa. Különösen a második rész allegrójában csillogtatta játékát. A harmadik számnál helyet cserélt Erkel Sándorral, s átvette a karmesteri pálcát. Brahms, mint zenekar-vezénylő érdekes alak. Izgatott, gyakran túl élénk mozdulataival, melyekkel az előadott mű minden kis részletét kíséri: folytonos feszültségben tartja a hallgatóságot s a figyelmet egy percig sem engedi lelohadni. Pedig a közönséget nem is veszi figyelembe: lemond ama féludvariasságról is, hogy csak félig fordítson hátat neki, hanem egészen a zenekarnak adja át magát, csak ezt látja, erre figyel s e fölött kíván uralkodni. S a vezénylő bot bűvös pálcává lesz kezében, mellyel csodás hangok forrását fakasztja. Az Akadémiai ünnepi-nyitány: negédes diák-dal változataival derült hangulatot támasztott a közönségben, a finálé himnusszerű komolysága pedig elragadó volt. Az est koronáját azonban a c-moll szimfónia képezte, melyet a nyitánnyal együtt először hallott a fővárosi közönség. Különösen a scherzo-szerű harmadik rész idézett elő nagy hatást s a záradék magasztos, fenségesen csapkodó hangjai mélyen megindítottak minden kedélyt. Külső jelenség, de jellemző, hogy a tegnapi filharmóniai hangverseny az utolsó akkord elhangzása előtt senki sem hagyta el a termet.”